FEKETE BALÁZS
Még a párizsi merénylet előtt, a Front National látványos erősödése kapcsán Fekete Balázs beszélgetett Sóos Eszter Petronellával, a francia politika hazai szakértőjével.
MM: Az eszmetörténeti gyökerek szempontjából hova és hogyan helyeznéd el a Front Nationalt? Maurras örökségének folytatói, radikális Gaulle-isták, vagy valami teljesen más?
SEP: Ez egy olyan kérdés, amelyet nemcsak a politikatudomány és a történettudomány, hanem a politika is élénken vitat. Valóban létezik egy olyan értelmezés, amely a Nemzeti Frontot a gaulle-izmus és a bonapartizmus hagyományába helyezi. Egyébként a Nemzeti Front mostanában talán tesz is erőfeszítéseket, hogy magáévá tegye a gaulle-ista-bonapartista hagyományt. Marine Le Pen például nyíltan De Gaulle-hoz hasonlította magát. A politikai taktika szempontjából jól érthető ez: ha sikerül a neogaulle-ista utódpártot, az UMP-t a liberális jobboldallal azonosítani, az FN-t pedig a francia nagyság örökösének beállítani, akkor az kiszélesítheti az FN bázisát.
Történeti értelemben azonban én mégis inkább a legitimista, forradalomellenes radikális jobboldal hagyományaiba helyezném az FN-t. Miért? Mert Vichy hívei, a francia Algéria hívei, az Action Française maradványai, újpogányok, integrista katolikus csoportok, neonácik is megtalálhatók voltak benne az idők során. Ezen mozgalmak egy jelentős része nem éppen a gaulle-izmus híve, sokkal inkább ellensége. Így már érthető, hogy miért nem egységes például De Gaulle megítélése az FN-en belül.
Ráadásul ez a párt mozgó célpont: Jean-Marie Le Pen idegenellenes, antiszemita, rasszista Nemzeti Frontja nem ugyanazt a képet mutatja, mint Marine Le Pen mérsékeltebb, populista Nemzeti Frontja. A generációváltás jelentőségét szerintem még nem tudjuk igazán felmérni. A francia Algéria hívei, Vichy hívei ma már nagyon idősek, ez biztosan érdemi változást jelent a bázisban. Közben viszont egyre aktívabbak a radikális katolikusok és néhány hozzájuk kapcsolódó mozgalom, akik a házassági egyenlőség törvénybe iktatásakor például nagy tömegeket mozgatva vonultak az utcára. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ezek a mozgalmak a politikusi bázisukat tekintve még mindig a Nemzeti Fronthoz állnak a legközelebb. A francia pártrendszer átalakulóban van, és a Nemzeti Front is komolyan változik. Azt hiszem, a változások hatékonyságát és súlyát csak később látjuk majd igazán tisztán.
MM: Össze tudnád foglalni azokat a legfontosabb társadalmi-politikai tényezőket, melyek a FN megerősödéséhez vezettek? Vannak köztük olyanok, melyek hosszabb távú társadalmi folyamatokkal állnak kapcsolatban?
SEP: Először is tisztázzuk, hogy mit értünk erősödés alatt. Ha százalékarányban nézzük a választási eredményeket, akkor az FN valóban sosem volt olyan erős, mint 2014 májusában. De ha szavazatszámban tekintjük a helyzetet, akkor a 2012-es elnökválasztás első fordulója, illetve a 2002-es elnökválasztás két fordulója a párt három legsikeresebb voksolása. Ugyanakkor tény, hogy európai parlamenti választáson soha nem szerepelt a párt olyan jól, mint idén. És persze arról is folyik a vita, hogy az FN szerepelt kiugróan jól, vagy a többiek kiugróan rosszul.
Mi vezetett idáig? Ma az FN a felismerhetően unió- és globalizációellenes párt Franciaországban. Franciaországban egyre nagyobb a kulturális kérdések jelentősége, és ebbe egyszerre fér bele a migráció-ellenesség, a protekcionizmus, illetve a globalizáció, a gazdasági és kulturális liberalizmus, a multikulturalizmus és az Európai Unió kritikája. A két nagy párt uniópárti, ráadásul gazdaságpolitikailagis szűk a mozgásterük, különösen a válság kitörése óta. Kulturális értékeik kisebb-nagyobb mértékben, de a felvilágosodáshoz és a hagyományos republikanizmushoz kötődnek. Ráadásul egy nagyon egységes republikánus elittel állunk szemben, amelynek tagjai ugyanazokból az iskolákból kerülnek ki, egy nyelvet beszélnek. Nem azt akarom mondani, hogy nincs a nagy pártok között különbség, mert nagyon is van, ez 2007-ben, 2012-ben is látszódott. Viszont az FN sikerrel érvel emellett, a nüanszokat hanyagolva, „az örök ellenzékiség” biztonságos pozíciójából. Ezen a ponton a legérthetőbb az, hogy mit jelent az „UMPS-rendszer”, vagyis a politikai elit átfogó kritikája az FN részéről. Magyarul az FN be tudja gyűjteni a tiltakozó szavazatokat azok részéről, akik félnek a lecsúszástól és elégedetlenek a mindenkori politikai elit teljesítményével.
Nem véletlen, hogy az FN hagyományosan sikeres a férfiak, a munkásság, illetve az alacsony képzettségűek körében. Aztán Marine Le Pen az „ördögűzési” stratégiával nyitni tudott a fiatalok és a nők felé is. Ez egy valóban új elem. Ezért mondtam, hogy a generációváltás és az új FN-stratégia tartós hatásait csak hosszú távon láthatjuk majd, mert ez olyan átfogó folyamat, melynek egyelőre az elején vagyunk.
Ami a taktikai kérdéseket illeti: az FN 2014-es sikereit lefordíthatjuk úgy, hogy mind a kormányzó Szocialista Párt, mind pedig az UMP erős üzenetet kapott a választóktól, a kormányoldal értelemszerűen a gyenge kormányzati teljesítmény miatt, az UMP pedig a hasonlóan gyenge ellenzéki teljesítmény miatt. Hollande adminisztrációjának a nehézségei egyértelműek, teljes a bizonytalanság az irány tekintetében. Az UMP pedig az elmúlt két évet házon belüli csatákkal töltötte, ez gyakorlatilag minden erejét felőrölte. Nem kell FN-szavazónak vagy Le Pen-rajongónak lenni ahhoz, hogy lássuk, Marine Le Pen egyike azon kevés aktív francia politikusoknak, akikről úgy tűnik, koherens jövőképpel rendelkeznek – ráadásul olyan jövőkép ez, amelyet nem lehet „elszámoltatni”, hiszen még soha nem volt kipróbálva.
Nos, ezért lesz nagy kérdés, hogy Sarkozy visszatérése miként rendezi át a lapokat a jobboldalon. Neki ugyanis van átfogó elképzelése Franciaországról, és azt jól is kommunikálja. Ne feledjük, 2007-ben ő sikerrel vette fel a harcot az FN-nel szemben, 2012-ben azonban komoly nehézségei akadtak, pedig rendesen „kihúzódott jobbra” a kampányban. Biztos vagyok benne, hogy ha ismét jelölt lesz, harmadszor is szembe kell néznie ezzel a kihívással.
MM: Egyszemélyes párt jelenleg az FN? Mi Marine Le Pen igazi szerepe a FN sikereiben és konszolidációjában?
SEP: Ha azt nézzük, hogy ő a karizmatikus pártvezér és az ő politikája áll a párt politikájának a középpontjában, akkor igen. Ez a Jean-Marie Le Pen-korszakban (1972-2011 között) egyértelműen így volt, és azóta sem nagyon változott. Persze korábban is, és a Marine Le Pen-korszakban is voltak ismert politikusai a pártnak, de a befolyásuk csak egy bizonyos pontig növekedhetett. Az FN például 1999-ben elszenvedett egy pártszakadást, ami nemcsak taktikai kérdésekről szólt, hanem személyes kérdésekről is, arról, hogy ki lehet a párt következő vezetője. A dologból az idősebb Le Pen jött ki győztesen. Jobban belegondolva, érdekesebb megfogalmazás lenne azt mondani, hogy az FN családi vállalkozás. Az évtizedek során a párt számos fontos személyiségének a neve mellett olvashattuk, hogy Jean-Marie Le Pen gyereke, veje, felesége, unokája... A tény, hogy Jean-Marie Le Pen mindent megtett Marine pártelnökségéért, a taktikai-stratégiai ellentéteik ellenére, ugyancsak alátámasztani látszik a családi jelleget.
MM: Hogy reagál a baloldal az FN erősödésére? Túl tudnak lépni az egyszerű címkézésen (fasiszta, kollaboráns, kirekesztő, Európa-ellenes stb.)?
SEP: A baloldal nem találta meg a varázsformulát az FN ellen, de tegyük hozzá, a jobboldal sem. Már a nyolcvanas évektől kezdve az volt a leggyakoribb baloldali reakció, hogy nácikkal, szélsőjobboldalikkal, antiszemitákkal, rasszistákkal stb. nem tárgyalunk, nem is vitázunk. Ez volt a fő irány: nem emeljük fel az FN-t a „normális”, „elfogadható” politikai erők szintjére, sőt, kifejezetten kriminalizáljuk a szélsőjobboldali diskurzust, amikor csak lehet. A jobboldal hozzáállása helyi szinten kezdetben ambivalensebb volt, de az elmúlt két évtizedben már kevésbé. Ennek az időszaknak a csúcspontja az, amikor 2002-ben az elnökválasztás második fordulója előtt elmaradt a hagyományos elnökjelölti vita, mert Jacques Chirac nem volt hajlandó kiállni Le Pen ellen.
A választási taktika szempontjából ugyanakkor a szocialistáknak kevésbé ártott az FN erősödése, mint a mérsékelt jobboldalnak, és ezt ki is használták. Úgy számoltak, hogy rendben, az FN visz a zsugorodó szélsőbalról és visz jobbról is, de ez nekünk kész nyereség, hiszen megosztja a jobboldalt, így mi lehetünk a legerősebbek – ha pedig a jobboldali pártok a dilemmát felismerve összefognak, akkor felszólítunk a republikánus önvédelemre. (1986-ban például Mitterrand lehetővé tette, hogy listás rendszerben válasszák meg a Nemzetgyűlés képviselőit, és úgy számolt, hogy az FN gyengíti majd annyira Chirac pártját, hogy az ne tudjon kormányt alakítani. Nos, gyengítette, de nem eléggé. Aztán 1988-ban vissza is csinálták az egészet.) A jobboldal azóta is frusztrált attól (szerintem esetenként joggal), hogy a szocialisták egyezkedhetnek a kommunistákkal, és senki nem szól érte, ha viszont az UMP barátkozik az FN-nel, akkor mindenkin kitör a republikánus önvédelem meg az antifasizmus.
Itt kell hozzátenni, hogy tárgyszerűek legyünk, hogy a Szocialista Párt a republikánus önvédelemben nemcsak taktikai okokból hisz. Teszi is, amit mond. 2002-ben Jacques Chirac a szavazatok 82%-ával lett elnök, jórészt a szocialisták szavazatainak köszönhetően, és a szocialisták előző főtitkára azt is kimondta, hogy egy Sarkozy-Le Pen második forduló esetén arra szólítana fel, hogy a szocialista szimpatizánsok Sarkozy-re szavazzanak. Ismét utalnék az FN „UMPS-rendszer” érvére: a republikánus összefogás maga is erősíti ezt az érvet!
Itt jön a nagy kihívás: egy Sarkozy-Le Pen második forduló egyre elképzelhetőbb. Eljön a pillanat, amikor az FN annyira erőssé válik, hogy a két nagy párt betonbiztos első és második helyezése veszélybe kerül. Magyarul az FN-t nem lehet többé eszközként használni, hanem maga is játékossá válik. Volt már olyan időközi választás, ahol a PS az első körben kiesett, és a két jobboldali párt jutott a második körbe. Mondanom sem kell, a két nagy párt érdeke itt divergál, hiszen aki bent marad, azé a mandátum. Most úgy látom, az UMP (ebben a percben) inkább profitálhat ebből a helyzetből, hiszen a szocialisták nagyon gyengén muzsikálnak.
Ez az a pont, ahol a címkézés meg a taktikázás nem elég, tartalmi válaszokat kell tudni adni. Szerintem a PS adós ezekkel a válaszokkal, mellesleg az UMP is. Az elhatárolódás mellett eddig egy dologgal próbálkoztak: Sarkozy esetenként ment az FN után, igyekezett vadászgatni a területén, azaz megszerezni a szavazóit. De az eredmények felemásak, hiszen kettős játékról van szó, nagyon kell figyelni arra, hogy amit az ember megnyer a szélen, ne veszítse el a centrumban. A 2012-es választási vereséget egyesek értelmezik úgy egyébként, hogy túl sok ment el a centrumban, pedig nyerhető lett volna.
A sikerhez jobban meg kellene érteni az FN-ben most zajló változás természetét mindkét oldalon. Azt, hogy miben más a Marine Le Pen-féle FN, mint a Jean-Marie Le Pen-féle? Ha a házassági egyenlőség ellen tiltakozó radikális mozgalmakat és azok FN-kapcsolatait nézzük, akkor például könnyű azt mondani, hogy ez ugyanaz a párt. De ez hatalmas tévedés, hiszen közben zajlik az a generáció- és politikaváltás, amiről korábban már beszéltem.
Marine Le Pen – szándéka szerint – egy klasszikus szélsőjobbos pártból egy modern neopopulista pártot gyárt, olyat, amely a francia laikus, republikánus és áttételesen nyugati értékek védelméért lép fel. Az ellenségkép persze ugyanaz (elsősorban a muzulmán bevándorló és a multikulturalizmus), de a racionálé, az eszmei alap egészen más. Két pohár bor után egy hardcore szocialista is mondhatja azt a bevándorlókról, amit Marine Le Pen, és ez el kell, hogy gondolkoztassa a PS-t. Sokan azt hiszik, Marine Le Pen kettős kommunikációt folytat, ezért nem kell a politikáját komolyan venni, majd lelepleződik. Ez szerintem óriási stratégiai hiba, Marine Le Pent igenis komolyan kell venni, mert amit csinál, az egyelőre sikeres, és ami még ennél is fontosabb, nagyon tudatos. Módszeresen szorítja vissza a régi szélsőjobboldaliakat a pártban, szabadul meg a neonáci elemektől, Le Pen papa esetenkénti kiszólásait pedig úgy hírlik, nagyon dühösen fogadja, időnként el is határolódik tőlük.
Összefoglalva: valószínűleg fordult a kocka, egy gyenge baloldalnak most többet árthat az FN, mint az UMP-nek, és ha baloldal nem ismeri fel, miről szól az új FN, akkor beszorulhat a régi válaszokba, a régi politikákba, és annak a politikai következményei beláthatatlanok lehetnek.
MM: Vezethet az FN növekvő népszerűsége a francia politika átstruktúrálódásához? Elképzelhető például, hogy hosszabb távon az UMP-vel koalícióra lépve kormányra kerüljön?
SEP: A politikában és a szerelemben két szót nem szabad komolyan venni: a sohát és a mindiget. Mégis azt mondom, vállalva a jóslás minden kockázatát, hogy az FN kormányra kerülését egyelőre nem tartom valószínűnek. Először is azért, mert biztos vagyok benne, hogy Nicolas Sarkozy a következő éveket arra fogja szánni, hogy lenyomja Marine Le Pent, vagyis Sarkozy-vel lesz egy tevékeny mérsékelt jobb, ami 2012 óta gyakorlatilag nem létezett, hiszen a saját belső harcaival volt elfoglalva. Másodszor, ha folytatódik is az FN erősödése, támogatottságának földrajzi kiegyenlítődése és a fent ismertetett populista fordulat, akkor az az első körben inkább ahhoz vezethet, hogy a két pólusra kitalált francia politikai rendszerben kialakul egy háromosztatúság. Ez teljesen kiszámíthatatlan helyzetet eredményez, vagyis rendszerválsággal fenyeget. Ezt a veszélyt ne becsüljük alá. Egy ilyen esetben az első reakció szerintem nem a koalíciókötés lesz, hanem a választási rendszer megbuherálása. Korábban is előfordult a nem nemzetgyűlési választási rendszerekben, hogy a nagy pártok mandátum-prémiumok rendszerbe iktatásával biztosították maguknak a Front-mentes többséget. Szerintem először ezzel próbálkoznának, mert ez egy bejáratott út, továbbá a republikánus önvédelemmel pedig könnyen igazolható. Másodszor el tudom képzelni az UMP-PS nagykoalíciós megoldást, ez felmerült időnként már az elmúlt években is, és ezt szintén igazolhatja a republikánus önvédelem. Hogy ez a két megoldás tovább erősíti-e az FN populista érvelését, az egy más kérdés. De minden „kormányra kerülős” forgatókönyv szerintem a veszélyek ellenére is csak ezek után jön. Hacsak nem sikerül annyira megerősödnie az FN-nek, hogy egyedül is kormányozni tudjon, ténylegesen kicsi esélyt látok arra, hogy a nagy pártok önként hozzájáruljanak az FN kormányra jutásához, mert azzal harminc-negyven év politikáját dobnák ki az ablakon.
