Forrás: thetruthisnow.com

KOMMENTÁR

A konzervatív frakció harmada fellázadt a pártvezetés ellen: referendumot akartak az Európai Unióhoz való viszony újratárgyalásáról. Kezdeményezésük elbukott, de a kormánypárton belül komoly ellenzéke lett a brit kormányfőnek. A legfőbb kérdés ezután csak az, hogy pártfegyelem hiányában vajon lehet-e kormányozni egy országot?

Múlt hét elején 486 brit képviselő 111 ellenében úgy döntött, hogy nem lesz a szigetországban népszavazás arról a kérdésről, hogy az Egyesült Királyság a) az Európai Unió tagja maradjon változatlan feltételek mellett, b) kilépjen-e az Európai Unióból vagy c) újratárgyalja az Unióval való kapcsolatait (visszakövetelve egyúttal sok döntési jogkört Brüsszeltől). A népszavazásról szóló indítványt a kormány akarata ellenére 81 konzervatív kormánypárti képviselő nyújtotta be.

Maga a kérdés mindig is megosztotta az angol közvéleményt: 1975-ben ugyanúgy a pártokon belül húzódott a törésvonal ezen kérdés kapcsán, mint ahogy a múlt heti szavazás alkalmával. És bár Ed Miliband, a Munkáspárt vezetője keresetlen szavakkal illette David Cameron kormányfőt amiért az nem képes saját háza táján rendet és fegyelmet tartani, azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a 81 konzervatív képviselő mellett 19 munkáspárti és egy liberális demokrata képviselő is megtagadta az engedelmességet saját frakcióvezetőjének.

A three-line whip Forrás: anglaisfacile.com

Márpedig a múlt heti szavazás legérdekesebb kérdése talán éppen a pártfegyelem és a képviselők függetlenségének/önállóságának a kérdése volt. A Konzervatív Párt vezetői például úgynevezett háromvonalas szavazásnak (three-line whip) tekintették a kérdést, így az a 81 mezei képviselő, akik a párt előre meghatározott irányvonala ellenére a referendum kiírása mellett voksoltak, erre a ciklusra egészen biztosan elköszönhettek a kormányzati pozícióiktól. Az igencsak nyomatékos felszólításként kezelt three-line whip megtagadása ugyanis azzal a következménnyel jár, hogy a lázadó frakciótag nem kaphat kormányzati pozíciót, vagy ha már ilyet birtokol, akkor le kell mondania róla.

A kérdés komolyságát mutatja, hogy a szavazást követően Stewart Jackson-nak, az észak-ír kérdésekért felelős miniszter parlamenti államtitkárának le kellett mondania kormányzati pozíciójáról, mivel a pártfegyelmet megszegve igennel szavazott a referendum kiírásáról. Igaz ugyan, hogy a brit rendszerben a parlamenti államtitkár (parlamentary private secretary) mindössze a miniszter fizetés nélküli alkalmazottja, aki junior parlamenti képviselőként a frakcióban lobbizik a miniszter elképzelései mellett, Jackson azonban az öt órás parlamenti vitában mégiscsak azt mondta, hogy nehéz szívvel hozta meg döntését a szavazás előtt és vállalja a következményeket. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a szelíd erőszak helyett (értsd three-line whip) inkább a referendum melletti és elleni érvek ütköztetésére kellett volna koncentrálnia a Konzevatív Párt vezetésének.

Mark Pritchard, az 1922 Comittee titkára Forrás: guardian.co.uk

A 81 konzervatív backbencher indítványát egyébként támogatta az európai (!) ügyekért felelős miniszter parlamenti államtitkára, Adam Holloway is, aki a szavazást követően szintén lemondott kormányzati pozíciójáról. Más kormánypárti képviselők egyenesen demokráciaellenességgel vádolták saját kormányfőjüket, Mark Pritchard, a konzervatív backbancher-eket tömörítő 1922 Committee titkára pedig egy rövid mondatban foglalta össze a mezei képviselők álláspontját: „Első az ország, második a párt és csak utolsó szempont a saját karrierünk.”

Elemzők szerint David Cameron a mostani parlamenti szavazáson nem veszíthetett: bizonyos volt, hogy a parlament elsöprő többsége a referendum kiírása ellen fog szavazni. Hogy azonban saját frakciójának több mint harmada a súlyos fenyegetés ellenére is a lázadást választotta, az azt mutatja, hogy a vita következményei (a pártfegyelem lazulása) akár komoly gondokat is okozhat Cameron-nak az elkövetkező időkben. Korábban már mi is értekeztünk a pártfegyelem problémájáról, és időről időre újból vissza fogunk térni a kérdéshez, mivel a 21. századi politika egyik központi kérdéséről van szó.

A mostani szavazás megmutatta, hogy a brit kormányfő ebben a tekintetben komoly nehézségekkel néz szembe: a pártvezetés és a kormány komoly ellenállással számolhat a kormánypárton belül. Sok backbencher képviselő ugyanis nagyon elégedetlen azzal, ahogy Cameron vezeti az országot, ahogy enged a liberálisok követeléseinek, ahogy egyre inkább liberálissá válik a kormány politikája, ahelyett hogy a konzervatív programot hajtanák végre – egyszóval sok konzervatív képviselőnek elege van a liberálisokkal kötött koalícióból. A mostani szavazás sok kisebb tüske eredője: sok konzervatív képviselőnek nem tetszik, hogy átrajzolják a választókerületi határvonalakat (mivel csökkentik a parlament létszámát), hogy Cameron inkább figyel a liberális demokratákra, mint saját pártja backbencher képviselőire, hogy a korábbi ígéretek ellenére Cameron a Lisszaboni Szerződésről sem akart referendumot kiírni. Ráadásul arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tavalyi választásokon olyan új parlamenti képviselők jutottak a Konzervatív Párt színeiben parlamenti mandátumhoz, akik a korábbi képviselőkhöz képest fiatalabbak és egyben euroszkeptikusabbak is.

Az angol bulldog "Nemet Európára!" felirattal ugat Angela Merkel és Nicolas Sarkozy felé Forrás: economist.com

Ezek a képviselők előszeretettel játszanak rá a választópolgárokban meglévő euroszkepticizmusra: mivel minden egyes képviselőt egyéni körzetben választanak meg, ezért nagyon is fontosnak tűnhet, hogy egy-egy képviselő mennyire veszi figyelembe a választókörzetére jellemző euroszkepticizmust. A pártfegyelem megsértése még jól jöhet nekik a következő választásokon, amikor hangoztathatják, hogy ők bizony a kormány politikájával szembemenve is a választókerületben élő polgárok többségének véleményét képviselték. A kormánypárt mostani lázadói sokak szerint ráharaptak az ellenállás ízére.

Zac Goldsmith konzervatív backbencher Forrás: zacgoldsmith.com

A vita tartalmi kérdésein túlmenően így az elkövetkező idők legfontosabb kérdése az lesz, hogy a mostani lázadók vajon inkább a kormányzati működőképességet biztosító pártfegyelemre vagy választókerületük szavazóira (ergo saját újraválasztásukra) koncentrálnak-e inkább? A vita azt a jól ismert kérdést veti fel, hogy mi is a parlamenti képviselő elsődleges funkciója: a kormányzati stabilitás/kormányzóképesség biztosítása vagy pedig a választók érdekének képviselete? Másként fogalmazva: mi történik akkor, ha konfliktusba kerül a kormányzat támogatása és a képviselő választókerületében élők képviselete? Zac Goldsmith konzervatív backbencher egészen tömören fogalmazta meg álláspontját egy twitter bejegyzésben: „Én sokkal inkább törődnék a választóim által számomra előírt háromvonalas felszólítással (three-line whip) mint a kormányzat által ránk erőltetett pártfegyelemmel.” Hogy aztán az ilyen mentalitás mennyiben teszi lehetővé a hatékony kormányzást, az a jövő kérdése marad egyelőre.