Érdekes vita bontakozott ki nemrégiben a francia elnökválasztás kapcsán. Philippe Maniére francia társadalomtudós szerint ugyanis az elnökválasztás esélyesei másodlagos problémákkal vannak elfoglalva, miközben a valós problémákat senki nem oldja meg. Vajon ez már a politikai elit válságát jelzi?

Hollande, Sarkozy, Le Pen
euro1.fr

Kiélezett csatát hozhat a francia elnökválasztás hétvégi, első fordulója. Az utóbbi egy hétben különösen élesbe fordult a kampányidőszak, Nicolas Sarkozy és Francois Hollande a hétvégén egyaránt utcára vitte a maga táborát, míg Marine Le Pen a hét során tartott egy meglehetősen nagyot pukkant találkozót a híveivel. A választás közeledtével ugyanakkor kialakult egy olyan nézet is, miszerint az elnökjelöltek túlnyomó része nem ad választ a kampányában az igazán jelentős kérdésekre – úgymint növekvő államadósság, évtizedes rekordokat döntő munkanélküliség, hogy csak a leglényegesebbeket említsük. Ehelyett az elnökjelöltek energiáját olyan témák viszik el, mint Schengen újragondolása vagy a halal ételek ügye, esetleg az adózás elől külföldre vándorlók bevonása a közteherviselésbe.
 

Philiph Maniére – a politikai elit egyik fő kritikusa - álláspontja szerint több okból vezethető le ez a fajta „francia válság”. Úgy véli, húsz éve játsszák a francia politikusok, hogy a haza veszélyben van és meg kell menteni. Ez az egész retorikájuk alapja. A „haza” azonban leginkább két okból van veszélyben, ez a két jelenség a versenyképesség hiánya és az egyenlőtlenség. Előbbire és utóbbira is a globalizáció átkaként hivatkoznak – ez meglehetősen kényelmes magyarázat Franciaországban, azonban csak a globalizációval nem lehet elkenni, hogy 15 év alatt negyedével csökkent Franciaország része a globális kereskedelemben. A környékbeli országok – úgy, mint Németország vagy Hollandia – nem élt meg hasonló mélyrepülést, ezzel együtt pedig a munkanélküliség sem olyan súlyos ezekben az államokban.
 

Itt van még az egyenlőtlenség kérdése: Maniére szerint a francia oktatás az egyenlőtlenséget termeli újra. Úgy véli, hogy a munkaerőpiacon még mindig leghangsúlyosabban a fehér férfiak részesülnek előnyben, ez pedig szintén hátrány. Ez a jelenség kapcsolatban áll a versenyképességgel is. Nem lehet – Maniére szerint - ezt sem a globalizáció számlájára írni, valójában a globalizáció előnyeit nagyrészt pont az elithez tartozók élvezik.

AFP
  

Másként látja a helyzetet egy másik kommentátor, Thomas Klau, aki szerint ezek a strukturális problémák megvannak például az Egyesült Királyságban is. Az Európai Tanács munkatársának a vita során elfoglalt álláspontja szerint ugyan valóban mélyrepülésben van a francia politikai elit, de ez nem egyedülálló, és nem feltétlenül kell magában az elitben keresni a hibát. Szerinte a francia társadalom nincs felkészülve a kemény reformokra, olyanokra, melyeken sok más ország már túl van. Ezért is alakult ki ez a fajta biztonsági játék a francia politikusok körében – jobb híján imádkoznak elégséges gazdasági növekedésért a francia modell fenntartása érdekében.
 

Maniére szerint a baj az, hogy ezek az okok – melyeket Klau a társadalomból eredeztet - a globalizációt és a szabad piacot aligha „hatják meg”. A francia politikusok egyébként még a háborúkban is a saját maguk által fenntartott modell túlélésének esélyét látják – beavatkoztak Líbiában, egy erős francia-befolyású poszt-Kadhafi rezsim reményében. Ugyanakkor Irak esetében nem láttak ekkora lehetőségeket – egy amerikai fennhatóságú közel-keleti országban jóval kisebb befolyást tudtak volna szerezni.
 

Az utolsó kiegyensúlyozott költségvetés Franciaországban a ’70-es évek közepére datálódik. Ez Maniére szerint aligha lehet véletlen. A francia politikusok évtizedek óta húzzák-halasztják a fontos reformok bevezetését, maximum apró lépéseket tesznek, esetleg bevezetnek-eltüntetnek egy-egy adónemet. Klau ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy az eurózóna válságát a Sarkozy-kormányzat eredményesen kezelte és nem csak látszatintézkedéseket tett. Ez azonban még nem tünteti el a „francia modell” gyengeségeit.
 

A francia modell egy jellemző példája lehet a 35 órás munkahét, mely jelentős pofon a versenyképességnek. Szintén idetartozik, hogy ha reformra is szánják magukat Franciaországban, az lassú és körülményes, esetleg félmegoldás lesz. Az olyan esetekre, melyek a francia modellt jól jellemzik - ahogy Maniére látja - a politikusok annyit szoktak mondani: „Franciaország más”. Csakhogy ez a másság leginkább a politikusainak gyengeségében és gyávaságában érhető tetten.