A német pénzügyminiszter szerint az Európai Unió további föderalizálására van szükség, a válság csak így oldható meg. A politikailag igen bátor elképzelés több ponton is kérdéseket vet fel. Például nehezen képzelhető el egy európai föderáció közös identitás nélkül, és a „nemzetállamok” kárhoztatása is kontraproduktívnak tűnik.

Merkel és Schäuble
massnewsmedia.com

A napokban ismét felmerült az Európai Unió további föderalizálásnak terve, Wolfgang Schäuble német pénzügyminiszter a Der Spiegel-ben vázolta ez irányú elképzeléseit. Tervének lényege két elemből rajzolódik ki: a központi szint jelentőségét kívánja növelni a Bizottság szerepének további erősítésével, és ezzel párhuzamosan a tagállami hatásköröket is csökkentené az olyan érzékeny területeken, mint például a közös kül- és biztonságpolitika, valamint a költségvetési politika. Schäuble megnyilatkozása jól mutatja, hogy az európai politikában még mindig az euroföderalizmus maradt az egyik meghatározó irányzat, amikor Európa jövőjéről gondolkodunk. Ebben semmi meglepő sincs, a föderalizmus gondolata igen csábító lehet bármely politikusnak; jól elgondolható, alapvetően közjogi-szervezeti keretekben kínál egyszerű válaszokat nehéz kérdésekre. Továbbá, az immár lassan három éve tartó válságkezelés szemmel látható sikertelensége – csak emlékeztetőül:, sok milliárd euró elköltése és számtalan tárgyalás után még mindig nem dőlt el semmi Görögországban, és más tagállamok, így Spanyolország és Ciprus is pénzügyi kötéltáncot járnak – minőségileg új és valódi válaszokért kiállt, és a központosításon és hatékonyságnövelésen alapuló föderális megközelítés mindenképpen ilyennek tűnhet.

Nem vitatom a föderális berendezkedés szemmel látható előnyeit: ilyen a hatékony központi kormányzati szint, a széleskörű érdekérvényesítési lehetőségek nemzetközi viszonylatokban, a hatékony vertikális hatalommegosztás, s a tagállamok korlátozott önállóságának alkotmányos biztosítása. Magam három gondolatot szeretnék felvetni a föderalizmus uniós keretek között történő megvalósításáról.

Elsőként érdemes megjegyezni, hogy egy föderális állam működése mindig valamiféle – erősebb vagy gyengébb – közös kulturális hagyományt és kapcsolatot, és az ezen az alapon kialakuló azonosságtudatot feltételez. A legerősebb ilyen kapocs a közös nyelv, erre jó példa Németország, Ausztria vagy az Egyesült Államok. A közös nyelvből egyrészt a közös politikai tér hatékony működtetése, és ezen keresztül a közös ügyek vitelének képessége és lehetősége fakad. Nem kétséges, hogy a fenti államok esetében valódi, saját identitással rendelkező politikai közösségekről beszélhetünk. Hasonló, bár kevésbé szembetűnő identitásképző tényezők lehetnek a közös történelmi-politikai tapasztalatok is, a svájci és a belga polgárokat, annak ellenére, hogy anyanyelvük különböző, számos történelmi és politikai tapasztalat és élmény köti össze, és kovácsolja össze politikai közösséggé. A jelenlegi Európai Uniót tekintve azonban egy ilyen közös kulturális hagyomány léte igencsak kétséges, különösen a 2004-ben és 2007-ben csatlakozott volt szocialista országok belépése után, melyek a nyugatitól markánsan eltérő történelmi és politikai tapasztalatokat hoztak magukkal. Az európai identitás pilléreinek megfogalmazása nélkül egy föderatív unió sosem lenne több mint egy önműködő bürokratikus szervezetrendszer, mellyel polgárai többsége nehezen tudna azonosulni.

Európai Egyesült Államok?
thehollandbureau.com

Másodsorban, Schäuble érvelésében az is többször felbukkan, hogy a „nemzetállamot” – ha egyáltalán létezik ilyen képződmény Európában – valamilyen módon háttérbe kell szorítani, mert az az egységesülés valódi kerékkötője. A történelmi tapasztalatok alapján nehéz ezzel az érveléssel egyetérteni. Talán azt érdemes elsőként megemlíteni, hogy az európai integráció elsődlegesen a „nemzetállamok” műve. 1951-ben hat nyugat-európai állam indította útjára ezt a folyamatot, és annak ellenére, hogy számos válság rázta meg az elkövetkezendő évtizedekben, az államok mindig túl tudtak ezen lendülni, és így mindig bizonyították európai elkötelezettségüket. Bűnbaknak kikiáltani őket, az elmúlt hat évtized történelmi tapasztalatai alapján legalábbis nem ízléses, hanem talán meg kellene próbálni megérteni, hogy egyes esetekben melyek voltak az ellenkezésük okai, és ezekből kellene leszűrni a tanulságot. Továbbá - a föderalisták általában hajlamosak e fölött nagyvonalúan átsiklani – az európai integrációt valójában a „nemzetállamok” működtetik, hiszen ők érvényesítik az uniós jog szabályait, hajtják végre a központi döntéseket, juttatják el a támogatásokat a címzettekhez, delegálják a különböző testületek tagjait és így tovább. Azaz, az integráció sikeressége leginkább tőlük függ, az uniós polgárok ugyanis leggyakrabban a tagállami államigazgatással kerülnek kapcsolatba és nem magával Brüsszellel. Ezért akár kontraproduktív is lehet a tagállamok kompetenciáinak további korlátozása, mivel így azok a végrehajtói képességeik kerülhetnek veszélybe, melyek valójában az uniós polgárok felé fazont adnak az uniós politikáknak.

Utolsóként, kétséges az egész elképzelés a demokrácia-deficit szempontjából is. Nem biztos, hogy az immár uniós kormánnyá avanzsált Európai Bizottság demokratikus legitimációja erősödne azzal, hogy az Európai Parlament választaná meg e grémiumot, ugyanis az európai parlamenti választásokon való részvétel a legtöbb tagállamban egyre csökken, és ez önmagában is az Európai Unióval szembeni közömbösséget sugall. Valamint, egy ilyen rendszerben magukat a biztosokat feltételezhetően továbbra is a tagállamok jelölnék, és így a parlamenti szavazás csupán a pecsét utólagos ráütését jelentené egy már kialakított testületre, nem pedig valódi választást.

Mint látható, az euroföderalizmus megoldások helyett inkább kérdéseket vet fel és ezzel igazából nagy szolgálatot tesz az integrációnak. Olyan problémákra mutat ugyanis rá, melyek megoldása megkerülhetetlen a továbblépéshez. Ám az egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy e továbblépés iránya egy új európai kormányzat felé mutatna.