Fekete Balázs

2011 Belgiumban a válság, míg 2012 az óvatos reformok éve volt. De hogy nevezik majd ezt a két évet a magyar politikatörténetben? Vajon milyen tanulságok adódnak számunkra a belga példából?

www.toonpool.com (Belgium új zászlója)

Két év nagy idő lehet az eseménytörténet szintjén, de nem számít különösebben hosszabb időszaknak, ha a politikai kultúra alapszövetét alkotó, az egyes nemzeti politikai kultúrák önálló arculatát meghatározó strukturális elemeket vizsgáljuk. Az elmúlt két év talán pontosan azért volt érdekes és tanulságos időszak Belgiumban, mert nem csak az eseménytörténet szintjén zajlott igen viharosan az élet – ne feledjük a több mint egy éves belpolitikai válságot, és annak megoldását; továbbá az európai adósságválság hullámait –, hanem a struktúrában is finom változások jelei tűntek elő. A következőkben e finom, strukturális jellegű mozgásokból szeretném a legérdekesebbeket röviden bemutatni.

Repedések a „pártokrácia” falanxán. A belga politikai rendszer egyik leggyakrabban hangozatott kritikája, hogy a tradicionális, a politikai életben már bejáratott pártok egészségtelen mértékben dominálják a politikai életet, és gyakorlatilag ezzel esélytelenné teszik az olyan kezdeményezések politikai artikulációját, melyek támogatása valamilyen, akár tematikus, akár ideológiai okból, nem áll érdekükben. Egyesek politikusok és közírók ezt a berendezkedést – mely három (a szocialista, a liberális, és a kereszténydemokrata) pártcsalád és azok francia és flamand nyelvi formációin alapul, kiegészítve a zöld pártokkal – egyenesen pártokráciának nevezték el. Ebben az értelmezésben a választások gyakorlatilag az e pártok közötti hatalmi potenciál pillanatnyi újraelosztásáról szólnak, itt történhetnek kisebb-nagyobb hangsúlyeltolódások, de a nyolc párt folyamatos kormányzati szerepét nem veszélyeztetik. Így fordulhatott elő, hogy 2010-ben a flamand kereszténydemokraták egy jelentősebb vereséget követően, amikor az NV-A-val alkotott szövetség felbomlását követően lecsökkent a támogatottságuk, könnyedén kijelenthették, hogy nincs is semmi gond, hiszen ugyanúgy kormányon maradtak.

Az elmúlt két évben bizonyos jelek azonban arra mutatnak, hogy e pártokratikus berendezkedés alapjai – ha nem is felbomlóban –, de meggyengülőben vannak. A flamand oldal jelenleg legerősebb pártja, a Bart de Wever által vezetett, jobboldali és nemzeti NV-A, nyíltan szemben áll ezzel a berendezkedéssel, és hogy álláspontját jól megkülönböztethetővé tegye, még a kormánykoalícióból is kimaradt. Továbbá, noha az NV-A térnyerése jelentősen gyengítette pozícióit, a radikálisan nacionalista és populista Vlaams Belang is meg tudott kapaszkodni az 5% és 10% közötti sávban. A „rendszerkritikus” erők tehát Flandriában jelentős, a társadalom egyharmadát meghaladó támogatással bírnak.

Vallóniában még nem jutottak ilyen jelentős befolyáshoz a hagyományos politikai struktúrán kívüli pártok, de a vallón politikai életet domináló, szocialista PS-nek itt is akadt kihívója. A Bernard Wesphael veterán politikus által gründolt, kicsi és marginális pártokat tömöríteni készülő baloldali összefogás mindent meg fog tenni, hogy a PS valódi alternatívájává váljon, és ezzel a bevett vallóniai politikai konszenzus kereteit feszegeti majd.

A tekintély és személyiség újrafelfedezése. Gyakran követjük el azt a hibát, hogy a politikát kizárólag személytelen érdekek ütköztetését és koordinálását szolgáló folyamatnak tekintjük. E nézőpontból a politika technikai tevékenységgé válik, melyet szürke szolgálói és működtetői, a politikusok művelnek. Az elmúlt két év azonban rámutatott arra, hogy milyen kiemelkedő szerepet kaphat a személyiség és a személyiségből fakadó tekintély a politikában, különösen, ha egy válság megoldásáról van szó. A válság megoldásában kulcsszerepet játszott II. Albert király, aki az utolsó hónapokban képes volt a kicsinyes, civakodó és önelégült politikusokat rászorítani a tárgyalásokra, és betegsége ellenére folyamatosan kontrollálni a folyamatokat. Ez nem azt jelenti, hogy ő oldotta meg a válságot végül is – korábbi rossz döntései annak eszkalálódásához komolyan hozzájárultak –, de az biztos, hogy „rámenőssége” és kitartása nélkül nem jöhetett volna létre kompromisszum a tárgyalófelek között. Személyes tekintélyével képes volt a kritikus pontokon nyomást gyakorolni a civakodó politikusokra és az ország érdekének irányába „terelni” őket.

Más nézőpontból pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy a válság megoldása elképzelhetetlen lett volna a jelenlegi kormányfő, a szocialista Elio di Rupo személyes politikai tehetsége nélkül.

Elio di Rupo, belga miniszterelnök.

forrás: PRI's The World

A lehető legnehezebb helyzetben, közel egy év pepecselés után vállalta a kormányalakítási tárgyalások átvételét – egy olyan politikai kultúrában, ahol 1974-től kezdve csak flamand miniszterelnök volt hivatalban, és így olasz származásával és vallóniai szocialista kötődésével már eleve jelentős hátrányba került a flamand közvélemény jelentős része előtt –, és különféle bonyolult alkuk és kompromisszumok útján sikerült összehozni az újabb alkotmányreformhoz szükséges többséget, nem riadva vissza érzékeny problémák, például a Flandriában élő francia ajkú lakosok helyezte, a szociális támogatások „konszolidálása”, különféle adóemelések, felvetésétől sem. Mindezt úgy érte el – a kecske és káposzta elvét követve –, hogy a PS hagyományos szavazótáborát, a vallóniai munkásokat, bevándorlókat és az inaktívakat sem veszítette el.

Két tanulság. Az előbbiek alapján talán meg lehet fogalmazni két általános következtetést. Elsőként azt, hogy a politikai kultúra strukturális elemei, mint például a bebetonozott pártokrácia Belgiumban, valóban döntő hatással vannak a politikai döntések természetére és milyenségére, de ez a struktúra mégsem kikezdhetetlen. Azaz, a „rendszer” sosem örök, de a megváltoztatása sem történhet meg egy-két nap alatt. Ennek fényében érdemes átgondolni a jelenlegi magyar kormány azon törekvéseit, melyek két év alatt alapjaiban kívánták megreformálni a politikum egészét.

Továbbá, nincs politika ember, és így személyiség nélkül. Hiába szeretnénk ezt eljelentékteleníteni, a politikai mégiscsak a politikus személyiségéről és a hozzá kapcsolódó tekintélyről is szól. Ha nincs II. Albert, ha nincs Elio di Rupo, valószínűleg a válság megoldása is máshogy alakul volna. Magyarra fordítva, a 2014-es választások eredményét a személyiségek (és hitelességük) versenye is meg fogja határozni, nem kizárólag a politikai programok milyenségén lesz majd a hangsúly. "Lejárt szavatosságú", tekintélyüket veszített politikusokkal egyik oldal sem fog sokra menni.