„A német üzleti lobbit nem szabad lebecsülni, és úgy tűnik, egyelőre nem sokat törődik a magyar nép szuverenitásával.”


A Mos Maiorum bloggerének, Fekete Balázsnak Schöpflin György (EPP) nyilatkozott, kifejtve saját álláspontját a Magyarországról szóló európai vitáról.

MM: Nem először történt meg, hogy az EP liberális politikai pártja, Guy Verhofstadt vezetésével, komoly támadást intézett a magyar kormány ellen. Egyszerű ideológiai ütközésről van szó, vagy más okok is közrejátszanak ebben?

Schöpflin: Az ideológiát nem könnyű elválasztani az egyéb politikai megfontolásoktól. Én úgy vélem, több, egymással összekapcsolódó ok is közrejátszhat abban, hogy Guy Verhofstadt és mások ilyen nagyon is egyértelmű álláspontot foglaljanak el a magyarországi Fidesz kormányzattal kapcsolatban.

Ezen okok némelyike természetesen ideológiai jellegű. Úgy tűnik, a pillanatnyi kortárs liberális konszenzus komolyan vette Fukuyamát. Definíciójuk szerint a liberális változata a demokrácia egyetlen elfogadható és értelmes formája. Minden más, ami eltér ettől, abszurd, irracionális és, hogy egy kicsit hiperbolikus kifejezést használjak, utálatra méltó. Ha ezt a gondolatot egy lépéssel továbbvisszük, hajlamos vagyok azt hinni, hogy a liberalizmus, ahogy azt manapság meghatározzák, alaposan eltávolodott történeti gyökereitől. Mill és Tocqueville bizonyosan egy olyan liberalizmus mellett érvelt, amely több hangot foglalt magába. Ehelyett a ma magát liberálisnak nevező tábort a történelmi törvényszerűség meggyőződése hajtja, ami hasonlatos a marxistákéhoz. Úgy gondolják, hogy a liberális konszenzus az egyetlen legitim politikai gondolkodási forma. Vagyis e felfogásból dogma lett.

Tágabb értelemben a probléma tehát az, hogy hogy ez a tipusú dogmatikus liberalizmus monopóliumának tekinti, hogy a demokrácia alkotóelemeit saját maga határozza meg. Az én fejemben viszont pontosan ez a hozzáállás az antidemokratikus, mert kihagyja a demokrácia-fogalmából a vélemények jelentős részét, tagadja a népszuverenitás elvét és politikailag kirekeszti azokat, akik az újonnan alkotott liberális kánont nem fogadják el. Egy pillanat alatt belátható, hogy a nem-liberális áramlatok – a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a demokratikus szocializmus, vagy amit populizmusként már le is írtak – mind elfogadják a demokratikus normákat, beleértve a kormányzatok választás útján történő leváltását, az önkorlátozást, a visszacsatolást, az elszámoltathatóságot, és az átláthatóságot. Ezzel szemben a dogmatikus liberalizmus alapértékei az univerzalizmus, az emberi jogok, a nemek közötti esélyegyenlőség, az etnicitást felváltó állampolgárság, s egy demokratikus agenda megfogalmazása a világ rajtuk kívül eső része számára. Ezekből nem lehet a demokrácia szükséges feltételeit előállítani, legjobb esetben is csak segítségül szolgálhatnak egy ilyen cél eléréséhez.

Ebből a nézőpontból az a puszta tény, hogy egy jobbközép pártot nemcsak hogy kétharmados többséggel választottak meg, hanem ezek ráadásul még olyan impertinensek pofátlanok is, hogy használni kívánják felhatalmazásukat, hogy változásokat idézzenek elő, ez olyasmi, ami szembe megy a történelemmel, és ezért logikusan el kell tüntetni a politikai mezőről, mint ami közvetlen veszélyt jelent a liberális gondolkodásmódra. Végül, de nem utolsó sorban, az a tény, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező kormányzatnak joga van alkotmányos változtatásokat kezdeményezni, olyan fényben tűnik fel, mint ami súlyos veszélyt jelent, pont azért, mert csakugyan változtathat.

Ehhez még hozzá kell számítani egy kétharmados parlamenti többség tényleges és szimbolikus jelentőségét. Ez igen ritka, ha nem egyenesen egyedülálló helyzet az európai demokrácia történetében és a kívülállóknak ötletük sincs rá, mit kezdjenek vele. Legfőképp képtelenek arra, hogy a magyar helyzet nagyon is specifikus történeti kontextusát észrevegyék, az inkompetens és korrupt baloldali kormányzat teljes összeomlását – ez vezeti aztán a magyarországi és külföldi baloldali erőket is arra, hogy megpróbálják felhasználni az összes, rendelkezésükre álló diszkurzív, politikai, jogi és gazdasági eszközt, hogy hiteltelenítsék a Fidesz kormányzatot, és lehetőleg elkergessék az európai demokrácia környékéről.

Ezen túl, vannak kicsit gyakorlatiasabb megfontolások is. A válság miatt a szabadpiaci és individualista liberális projekt súlyos gondokkal küzd, amihez hozzáadódik még a növekvő egyenlőtlenség, a középosztályok térvesztése, a nemzedékek közötti egyenlőtlenség mértékének emelkedése és olyan új politikai szereplők megjelenése, akik elutasítják a liberális dogmát. Ezeket az új erőket lehet populistának bélyegezni (5 Csillag Mozgalom, Geert Wilders, Marine le Pen, stb.) de ettől még súlyos veszteségeket okoznak, a baloldal szavazói bázisában.

Magyarország támadásával lehet a támogatókat mobilizálni és megerősíteni a kétkedőket, hogy lám, lehetnek otthon problémák, de fontos dolgokat lehet – kell – tenni, hogy megvédjük a liberális értékeket a magyar veszélytől (kórtól?). Végtére is, ha a magyar kísérlet sikeres, akkor ki tudja, mi történik a liberális konszenzussal.

Aztán arra is gyanakodhatunk (és ez gyanúnál nem több), hogy a ballib tábor belepillantott a magyarországi jövőbe, és megállapította, hogy a Fidesz valószínűleg újra felhatalmazást kap 2014-ben, ezért nem nagyon van értelme annak, hogy Bajnait és csapatát támogassák. Ezért kilövési engedélyt adtak Magyarországra, és a hozzá kapcsolódó veszély, vagyis az ottani anti-liberális érzület elhatalmasodása nem érinti a szélesebb értelemben vett liberális projektet.  Gyorsan hozzátenném ehhez, hogy nincs közvetlen bizonyítékunk arra, hogy a nyugati liberálisok már leírták volna Bajnait, és továbbá, tervei végrehajtásához továbbra is nagylelkű támogatásban részesül az Egyesült Államok felől.

Magyarország szapulására tehát több ok is bíztatja őket: a mozgósítás hívószava lett.

MM: De már az Európai Néppárt soraiból is hallani kritikus hangokat, a negyedik kiegészítéssel kapcsolatban. Például Barroso elnök úr is kifejezte aggodalmát. Lehetséges, hogy a magyar kormány nem tudta megfelelőképp elmagyarázni a nemzetközi közvélemény számára, mi a lényege a kiegészítésnek?

Schöpflin: Nem gondolom, hogy túl sok ember (tisztelet a kivételnek, lásd Kim Lane Scheppele) érdeklődne megfelelő intenzitással, igazán, mélyen a negyedik módosító csomag tényleges tartalmai iránt. Az ellene irányuló támadásoknak ez csak az alibije, és pusztán insturmentalizálják.

De úgy érzékelem, hogy a csomag balliberális olvasata, amely elterjedt – vagyis hogy az nem más, mint egy újabb gyalázatos kísérlet – Fidesz részéről a hatalma kiterjesztésére (ilyen nyelvezetet használ a baloldal) -, olyan mélyen beleivódott a baloldaliak tudatába, hogy a valóságos tények, a csomag tényleges szövege, már többé nem számít. Ebben az értelemben a baloldal egy képzelt Magyarországot alkotott. Mindebben az a szép, hogy egy elképzelt konstrukciót úgy alakíthatunk, ahogy az a konstruálóknak tetszik.  Más kontextusban ezt a jelenséget a baloldal általában azzal ítéli el, hogy ez a másik „kirekesztése” („othering”) és „sztereotipizálása”, de ez az elítélés erre a magyar esetre nem vonatkozik, az általunk jelzett okokból – a baloldalnak szüksége van egy bűnbak országra, a negativitás elképzelt helyszínére, akire ráruházhatják saját bűntudatukat.

Ami magát az EPP-t illeti, az egyoldalú média tudósítások diétája után Magyarország elítélésének állandó ismételgetése bizonyos hatást ki tudott váltani itt is. Vannak kétkedők, és ez érthető. Az EPP nem kommunista párt, és nem működik benne a demokratikus centralizmus. Külön problémát okoz némely német képviselő megközelítésmódja, akik rosszallják, de legalábbis nem támogatják a német-tulajdonú üzleti szféra extra adóztatását. A német üzleti lobbit nem szabad lebecsülni, és úgy tűnik, egyelőre nem sokat törődik a magyar nép szuverenitásával. De hagyjuk is e kérdést.

MM: Úgy tűnik, hogy a nyugati média – főként a német – minden fenntartás nélkül azonosulnak a kormányzat politikai kritikusainak álláspontjával. Másfelől mintha a magyar kormányzat kommunikációja nem csak impotens lenne, hanem talán időnként még ront is a helyzeten.  Mit gondol, mivel magyarázható, hogy miért nem volt képes a kormányzat elmagyarázni és megvédeni az álláspontját.

Schöpflin: Magyarország, más kis nyelvi közösségekhez hasonlóan, diszkurzív deficittel bír. Ne feledjük: sokkal nehezebb dolog, magyarul (csehül, észtül, litvánul, stb.) hallatni saját hangunkat, mintha angolul vagy németül beszélnénk.

Másfelől, a kormányzati kommunikáció minden valószínűség szerint soha nem vette figyelembe azt a puszta rosszindulatot, amire a média képes, azt a sebességet, amivel egy médialavina végigzúg, a csoport-gondolkodás jelenségét, a makacs tagadását annak, hogy az újságíró elismerje tévedését, vagy hosszabb eszmecserébe keveredjen, hogy felismerje, olyan hatalmat gyakorol, amelyért nem elszámoltatható, s hogy tagadhatatlanul baloldali rokonszenvvel bír.

Ebből a szempontból, a média egy jelentős része feladta a demokratikus normákat és nagyjából úgy viselkedik, mint amivel ő vádolja a Fideszt, vagyis, hogy csak a hatalom megragadása érdekli. És noha a posztmodern gondolkodók elemezték már ezeket a társadalmi folyamatokat, sem a média, sem a balliberális oldal nem érzékeli a saját esetlegességét. Továbbá a kettős hermeneutika figyelembevétele világossá teszi, hogy a Fidesz kormányzat támogatói és ellenségei kölcsönösen egymást erősítő dinamika részesei. Bármit tesz az egyik, hat a másikra, és erősíti a kettő szembenállását. Ördögi kör ez.

Mindez pedig azt jelenti, hogy a Fidesz kormányzat kommunikációjának nem csak a feltevésekkel kell megküzdenie, hanem a meggyőződésekkel is. Biztos vagyok abban, hogy sok olyan újságíró, aki rutinszerűen csepüli a Fideszt, mint az európai autoriter kormányzás elsődleges példáját, teljesen őszintén teszi ezt, ami viszont arra a következtetésre vezethet, hogy az őszinteség magában nem szükségszerűen erény.

E feltételek között a racionális diskurzus, az alapos érvelés esélye, és hogy meghallgatásra találhat a beszélő, igencsak csekély. Habermasnak a nyilvános térben érvényesülő kommunikatív racionalitásra vonatkozó elmélete nyilvánvalóan nem alkalmazható arra az elképzelt Magyarországra, amelyet a baloldal alkotott meg. Számomra úgy tűnik, mintha finom irónia érvényesülne abban, hogy a baloldal, amely magát szívesen tekinti a felvilágosult racionalizmus képviselőjének, maga adta fel a racionális diskurzust.

E tekintetben példaadó saját tapasztalatom az EUobserver nevű új hírportállal. Nemrég, az EUobserver leközölt egy meglehetősen erős szavakat használó cikket a fent említett Guy Verhofstadt tollából, amely Magyarországot támadta. Felajánlottam, hogy válaszolok rá, az ajánlatot elfogadták, de ezt követően az EUobserver szerkesztői visszautasították a publikálást, mondván, az, amit írtam – hogy tudniillik Verhofstadt teljességgel téved, ami a negyedik alkotmánykiegészítő csomag tartalmát illeti –, nem lehet igaz. „Talán nem tudnának olvasni?” – így ők.

Ezután teljesen újraírtam a szöveget, hosszasan idézve a csomagból, szó szerint. Jóval később, az EUobserver végül lehozta az írást a honlapon, de nem a nyitólapon, és szombaton, amikor kevesen olvassák, valamint kihagyta a napi hírleveléből is. Verhofstadt eredeti írása viszont, a nyitó oldalon jelent meg és természetesen szerepelt a hírlevélben. Ez a történet, amire talán már így is túl sok időt vesztegettem, szépen megmutatja, milyen – egyébként nem látható – akadályok tornyosulnak előttünk, ha a főárammal szemben próbálunk mozdulni.

Mindez felér valamifajta rejtett másodlagos cenzúrával.

MM: Mit gondol azokról a kritikusokról, akik arra mutatnak rá, hogy a negyedik kiegészítés láthatóan nem elegáns, amikor bizonyos fontos kérdéseket – például a köztér használatára, az államilag finanszírozott tanulmányokat folytató egyetemisták szerződésére vonatkozó szabályokat, vagy azt az értékelést, amely az 1989 előtti egy párt rendszerre vonatkozik – úgy erőltetett bele az Alaptörvénybe, hogy egyszerűen kihasználta a parlamenti többséget, vagyis a politikai erő nyelvét használta? Nem gondolja, hogy ráadásul e problémák alkotmányos szintű szabályozása a velük kapcsolatos demokratikus vitát is elnehezíti?

Schöpflin: Egyetlen kormány sem tökéletes, és kétségem sincs azzal kapcsolatban, hogy a történelem fényében a Fidesz kormánnyal kapcsolatban is sokféle kritikát fognak megfogalmazni. Az „erő nyelve”-érv, azonban, figyelmen kívül hagyja a kormányzat előtt állt  feladat léptékét és kiterjedését, rögtön a megválasztás után és még később is – vagyis, hogy az országot sürgősen újra kellett építeni, mégpedig igencsak gyorsan. 2010-ben Magyarország kezelhetetlen állapotban volt, a szakadék szélén táncolt, sürgős és jelentős segítségre szorult. A Fidesz kormányzat ezt a helyzetet kezelte.

MM: Lehetséges-e javítani Magyarország imázsán rövid távon? Ha igen, hogyan?

Schöpflin: Rövid távon nem. Középtávra gondoljunk inkább. De én úgy érzékelem, hogy a negyedik kiegészítés körüli vihar helyét hamarosan átveszi más, sokkal súlyosabb válság (Ciprus, Olaszország, Spanyolország, Szlovénia, hogy csak négyet említsek).

Hosszú távon, alapvető jelentőségű, hogy a kormányzat kialakítson egy stratégiai kommunikációs és imázs-építő tervet, amely a puha hatalomra (soft power) összpontosít, nem csak a tűzoltásra. Ez annyit jelent, hogy előre kell gondolkodni, át kell gondolni, hogy milyen hatása lesz a belpolitikai döntéseknek a nemzetközi környezetre (ezt nevezhetjük extra Hungariam dimenziónak), és főleg, komolyan kell venni a puha hatalmat. Ebbe beletartozik, hogy minden olyan eszközzel, amit a puha hatalom megkíván, támogatni kell Magyarország hírnevét. Ez viszont olyan feladat, amely túlmutat a kormányon. Minden információforrásra alkalmazandó, beleértve az érvelést, az elemzést és ezek minden szereplőjét.

És azt is jelenti ez, hogy nem csak magyarul kell kommunikálni (hogy legyőzzük a diszkurzív deficitet). Ezért nagyon örülök, hogy ez az interjú angolul is elérhető.