Az én olvasatomban ez a beszéd elfogadhatónak tűnik mind a politikai szereplő, mind a társadalmi-politikai közeg szemszögéből. Az illiberális jelző megválasztását viszont nagyon szerencsétlennek tartom.
Szándékosan visszatartottam magam attól, hogy a tusnádfürdői Orbán-beszédről véleményt mondjak. Leginkább azért, mert személy szerint nem gondolom azt, hogy a politikáról való gondolkodás középpontjában a különféle politikusi megnyilatkozások állnak, engem mindig sokkal jobban érdekeltek a kevésbé látványos folyamatok, a történeti dinamikák. Az ilyen beszédek leginkább a rajongóknak vagy a másik oldalnak szólnak, a legtöbbjüket ahogy jönnek, úgy el is felejtjük. Másrészt, nincs számomra taszítóbb, mint az az értelmiségi póz, mely saját hübriszétől elvakítva kinyilatkoztatja a megfellebbezhetetlen igazságokat, és egyszer és mindenkorra leértékel valamit.
Mégis, úgy tűnik, ennek a beszédnek a jelentősége – amit nem kis részben pont azok kreáltak, akik megdöbbennek, akiket félelemmel tölt el, akik elhatárolódnak stb. (tetszés szerint lehet folytatni a sort) – úgy tűnik mégis más, mégis több mint egy egyszerű politikusi beszédé. A hazai felháborodás, tiltakozás és hallgatás; a nemzetközivé váló sajtópolémia azt jelzi, hogy volt benne valami, ami nagyon érzékenyen érintett bevett és széles körben elfogadott politikai „igazságokat” és általában a napjainkban uralkodó politikai világértelmezést. Valamint különösen érzékenyen érintette azokat, akik ezeket az igazságokat és a rájuk alapuló világértelmezést képviselik.
A beszéd mögött meghúzódó alapvető kérdés – amit szerintem mindenképpen fel kell tenni, ha a politikáról gondolkodunk –, hogy lehet-e értékelni egy politikai berendezkedést a maga egészében, és ha igen, akkor milyen szempontok alapján. A demokrácia kapcsán ez nem magától értetődő, ugyanis napjainkra a demokrácia, politikai filozófiai értelemben, önigazoló fogalommá vált, egy olyan jelenséggé, mely létét önmaga igazolja. A demokrácia azért jó, mert demokrácia – gyakran ennyivel intézik el a kérdést. Pedig több dolog is okot adhat a kétkedésre, például Arisztotelész torz államformának tartotta, mert a könnyen befolyásolható szegény szabadok uralmát jelentette; Churchill pedig szellemesen fogalmazta meg, hogy a demokráciával szemben a legjobb érv egy rövid beszélgetés egy átlagos szavazóval. Egyszóval, lehet és kell is gondolkodni arról, hogy helyes-e, megfelelő-e, működőképes-e, hatékony-e a demokratikus berendezkedés.
A kortárs politikai filozófia foglalkozik is ezzel a kérdéssel, azonban az Orbán-beszéd más vonalat követ, napjaink nyugati-típusú demokráciáit – liberális demokrácia – a közösségi-társadalmi teljesítmény szempontjából próbálja értékelni. Ez szerintem a legfontosabb eleme a beszédnek, amiről sajnálatosan szinte egyetlen szó sem esett.
Két kérdés vetődik fel egy ilyen értékelésnél: helyes-e az a valóságérzékelés, ami alapján egy társadalom helyzetét megítéljük, illetve helytállóak-e a következtetések, melyeket ebből egy politikai berendezkedés – a liberális demokrácia – teljesítményére vonatkozóan megállapítunk? Orbán természetesen nem általában tette fel az előbbi kérdéseket, hanem az elmúlt huszonöt év magyarországi tapasztalatairól beszélt.
A hazai helyzet értékelésével természetesen lehet vitatkozni. Teljesen másnak tűnik a mai magyar valóság egy dél-alföldi faluból, a nyolcadik kerületből, vagy éppen a Rózsadombról. Teljesen másnak tűnik akkor is, ha alkalmi munkából élünk vagy egy nemzetközi vállalat vezetésében dolgozunk. De az szerintem vitathatatlan, hogy a mai magyar társadalom egy jelentős részének valóságérzékelésével egybevág Orbán diagnózisa, mely a sokaság lecsúszását és kiszolgáltatottságot állítja a középpontba. Ha viszont a mai valósághoz vezető rendszerváltást követő időszak sokak szemében ilyennek látszik, akkor legitim módon feltehető az a kérdés is, hogy vajon volt-e ebben a dicstelen történetben szerepe a politikai berendezkedésnek, azaz a liberális demokráciának. Orbán válasza ismét igenlő, érvelésének magja az, hogy a liberális társadalomszervezési elveken nyugvó alkotmány nem tette lehetővé, hogy a legégetőbb közösségi problémáinkra megfelelő válaszokat találjunk, akár politikai, akár gazdasági, akár társadalmi szempontból (lásd rendre a nemzeti érdek szolgálatát, a közvagyon védelmét vagy a devizahitelezés példáját). Nagy kérdés, hogy vajon ezeket tényleg a liberális társadalom- és politikaszervezés kontójára kell-e írni, de az vitathatatlan, hogy a politika képtelen volt az elmúlt időszakban a fenti problémákra megfelelően reagálni; az eredménytelenség és cselekvésképtelenség tapasztalata pedig valóban elvezethet az annak keretet adó társadalmi-politikai berendezkedés kárhoztatásához (mintha erre épülnének a különféle, jobb és baloldali radikális mozgalmak is).
Mint látható, úgy vélem, hogy a beszédnek van egy olyan olvasata, melyből megérthető, hogy mi késztette Orbánt annak kimondására, hogy illiberális demokráciát képzel el. Most már csak az a kérdés, hogy vajon ez a következtetés helyes-e, valóban a liberális demokrácia kritikája következik-e az előbbiekből.
Véleményem szerint – és itt most nem akarok a jellegzetes értelmiségi maszatolásba belefutni, de akkor is elkerülhetetlen a következő mondat – ez attól függ, hogy mit értünk liberális demokrácia alatt. Ha a 19. század óta döntő befolyást szerző, az alapvető jogok és a legszélesebb körű politikai részvételen alapuló olyan politikai berendezkedést, mely szervezeti értelemben a lehető legjobban képes az egyéni szabadságot és autonómiát garantálni, akkor természetesen a fenti következtetés téves. Még ha rossz tapasztalataink is vannak ennek hazai működéséről, ez akkor sem jelentheti a liberális demokrácia értékeinek elvetését; egyszerűen azért, mert bár ez a berendezkedés nem tökéletes, de még mindig nem találtak ki jobbat.
Ellenben, ha a kétségek tárgya az elmúlt huszonöt évben Magyarországon gyakorlatba átültetett „liberális demokrácia”, akkora a kritika és a tartózkodás már sokkal inkább érthető. A rendszerváltást követő évtizedekben alakot öltő magyar társadalom nyomaiban sem emlékeztet a liberális demokrácia otthonának számító Anglia társadalmára. Feldolgozatlan traumák nyomják a vállunkat, az uralkodó attitűd a frusztráció, a társadalmi önszerveződés csak nyomokban létezik, az egyéni és közösségi autonómiának szinte nincsenek is hagyományai, a szabálykövetés attitűdje pedig köznevetség tárgya – és mindeközben privatizáció és egyéb formákban eredeti tőkefelhalmozás zajlik. Ebben a közegben valóban nem teljesített – sőt nem teljesíthetett – jól ez a berendezkedés, melyet ráadásul minden helyi specifikum figyelembevétele nélkül kívántak ide átemelni.
Értelmezésem szerint az illiberális jelző – mely igen provokatív és ha nem ezt használja Orbán, talán oda sem figyelnek a beszédre – valójában az utóbbinak, azaz egy társadalmi-politikai tapasztalatnak, és nem a „nagybetűs”, az európai politikai örökség szerves részét alkotó liberális demokráciának a tagadását jelenti. Orbán új államideálja a közösségi szempontból gyengén teljesítő, a magyar közegben működő „liberális demokráciával” áll szemben, de olyan módon, hogy a liberális demokrácia alapvető értékeit – szabadság, emberi jogok – nem tagadja, hanem kifejezetten a tiszteletben tartásukra épül.
Nem tudom, konzervatívként – bár egyre inkább elbizonytalanodom e jelző használatában, látva hogyan terjed a magyar közéletben – mi többet mondhatnék minderről. Az, hogy a miniszterelnöknek van egy valóságértelmezése, szerintem fontos dolog, és az sem gond, hogy ez egybevág a társadalom egy jelentős részének tapasztalataival. Nem hiszem, hogy ez populizmus, különösen nem a tömegdemokráciák korában. Azt sem hiszem, hogy ne lehetne egy politikai berendezkedés hosszú távú teljesítményére rákérdezni, és ne lehetne azt a megélt közösségi tapasztalatok alapján, a közösség szemszögéből minősíteni. Mindebből következtetéseket levonni arra nézve, hogy a közösség érdekeit leghatékonyabban megjeleníteni képes és a társadalomszervezésben is szerepet vállaló államnak – itt, Közép-Európában – hogyan kell működnie, szintén nem eretnekség.
Egyszóval, az én olvasatomban ez a beszéd elfogadhatónak tűnik mind a politikai szereplő, mind a társadalmi-politikai közeg szemszögéből. Az illiberális jelző megválasztását viszont nagyon szerencsétlennek tartom, mert egy olyan irányban vitte el vitát, ami pont nem a beszéd lényegéről szól, hanem lehetővé teszi a pro és kontra ideológia frázisok puffogtatását, a düh és gyűlölet tobzódását, illetve a társadalom még erre érzékeny rétegeinek további heccelését. Mindez pedig ellene a hat a magyar társadalom legalapvetőbb elemi szükségleteinek: a stabilitásnak és a nyugalomnak. Lehet, hogy egy megváltozott közegben a liberális demokrácia is jobban teljesítene, akár hagyományos angolos, akár a 19. századi klasszikus nemzeti liberalizmus újragondolt formájában is…
