Ryszard LEGUTKO (volt lengyel kulturális miniszter, lengyel EP képviselő)
A lengyel politikában Tusk politikai cápa volt – kegyetlen, brutális, olyan politikus, aki mindent hajlandó feláldozni a hatalomért. A nemzetközi politikában viszont plüsmaciként viselkedik, vagy még inkább, Merkel asszony pudlijaként
kép forrása: Newspix
Minden, a politikához csak kicsit is konyító lengyel számára bizonyos fokig irritáló volt hallani, hogy Donald Tuskot jelölik a Tanács elnöki pozíciójára. Tusk minden kétséget kizárólag a legrosszabb lengyel miniszterelnök volt 1989 óta, ugyanakkor a lengyel társadalom jó részét elbűvölő politikus csodásan hatékonynak bizonyult számos európai ország vezetőjének elbájolásában is. Lengyelország belső helyzete rossz, és a Tusk-kormányzat eredménylistája a külpolitika, az oktatásügy, a közfinanszírozás, a hadügy, és gyakorlatilag minden más területen is hitvány. A népszerűségi listákon elfoglalt helye minden idők legalacsonyabbika, miközben megvan a hűséges szavazótábora, amelynek tagjai bármilyen társadalmi vagy politikai árat megfizetve hajlandók támogatni őt. Ez – valljuk be – valóban figyelemreméltó teljesítmény.
Mi hozta meg Tusk számára az európai jelölést? A legfontosabb és talán mindent eldöntő indoka e fejleménynek az, hogy Angela Merkel asszony favoritja. Látható, a német kancellár kedveli őt, de ennél többről is szó lehet. A kancellárasszony tudja, hogy Tusk nem fog vele szembemenni. A Spiegel nemrég azt írta, hogy Merkel azért támogatja Tuskot, mert „könnyen kezelhető”. Ez megint paradoxon. A lengyel politikában Tusk politikai cápa volt – kegyetlen, brutális, olyan politikus, aki mindent hajlandó feláldozni a hatalomért. A nemzetközi politikában viszont plüsmaciként viselkedik, vagy még inkább, Merkel asszony pudlijaként. A rá szavazó európai vezetők jó részét valószínűleg Merkel asszony győzte meg.
De Merkel támogatása még nem minden. Két további érvet is említett a média, melyek állítólag hozzájárultak Tusk jelöléséhez, pedig mindkettő szembeötlően hamis. Az első szerint Tusk úr hajlandó lesz tenni valamit azért, hogy elinduljon annak az EU-nak a reformja, amely jó ideje akut szklerózisban szenved. Mindazok, akik szeretnének reformokat látni, például David Cameron, azért támogatták Tuskot, mert úgy vélték, közéjük tartozik. Ám tévesen kalkuláltak. Hibás ugyanis azt feltételezni, hogy Tusknak erős hitei vagy elvei lennének – például az Európai Unióról -, amelyeket hajlandó lesz megvalósítani is. Ilyesmire természetesen nem lesz hajlandó, sem a lengyel politika cápájaként, sem a nemzetközi politika plüssmacijaként. Ha az EU erős emberei nem akarnak reformot, Tusk természetesen nem fogja őket provokálni. Amikor az Európai Parlamentben megnyitotta a lengyel elnökséget, Tusk a következő mondattal kezdte beszédét: „Több Európára van szükségünk Európában.” Ez, ugye, nem hangzik különösebben reformista szólamként.
A második érv az volt, hogy az ukrán válság idején Tusk – kelet-európaiként és korábbi antikommunista aktivistaként – valószínűleg a kemény vonalat képviselné az orosz imperializmussal szemben, hogy ellensúlyozza a Nyugat Európára jellemző galambok erőteljes befolyását. Ez utóbbi állítást sem lehet alátámasztani tényekkel. Az ukrán válságig Tusk miniszterelnökként az erősen oroszpárti irányt támogatta. Még azt is felvetette incselkedve Vladimir Putyinnak, hogy képezzenek közös frontot az akkori lengyel elnök, a néhai Lech Kaczynski ellen. Minden lengyelt keményen bírált, aki az orosz imperialista politika veszélyeire emlékeztetett, és aki azt mondta, hogy Putyin megbízhatatlan. Álláspontjában csak a Krím-félsziget annektálása után következett be hirtelen váltás, s azt is kizárólag Tusk automatikus reakciója idézte elő, amely mindig az európai fősodor követésére készteti. Feltételezhető, hogy a Tanács elnökeként is követi az általános áramlási irányt. Minden olyan remény, amely arra vonatkozik, hogy saját politikai kezdeményezésekkel fog előállni erős támogatóival szemben – legyen bár szó az európai-orosz viszonyról, vagy az európai integrációról –, teljességgel valószínűtlen.
Persze a Tanács elnöke szerepkörét nem kell túlértékelni. Herman van Rompuy nem zavart semmilyen vizet, Donald Tusk sem fog. Mégis van valami lehangoló abban a tényben, hogy az európai vezetők olyan személyt választottak erre a tisztségre, aki végletesen sikertelen volt nemzeti politikusként, s akinek hét éves miniszterelnöki tevékenysége megmérgezte a nyilvánosságot saját hazájában és oly mértékben osztotta meg a társadalmat, amilyenre azóta nem volt példa, hogy Jaruzelski tábornok 1981-ben kihirdette a statáriumot.
