Hörcher Ferenc
Egy jobboldali párt nemzeti és nyugatos, atlantista és európai, egyszerre jövőorientált és hagyománytisztelő, és nem akarja a realitásoktól elrugaszkodva, kormányzása négy éve alatt felforgatni a világot.
Az amerikai diplomáciai konfliktus és a visszavont netadó hirtelen új helyzetet teremtett a magyar politikai életben. A háromszoros választáson elsöprő fölénnyel győző Fidesz mintha túlnyerte volna magát. Meglepő, de tény: két ilyen ügy képes volt a magabiztos pártot elbizonytalanítani. Mert ne tévedjünk: abban, hogy Orbán visszakozót fújt a netadó ügyében, nem pusztán az a néhány tízezer lelkes fiatal (és dühös idősebb) tüntető játszott kulcsszerepet, akik a demonstráció tömegét adták. Sokkal fontosabb lehet az elemi erejű felháborodás és elbizonytalanodás, amelyet saját táborán belül érzékelhetett a Magyarországot szerencsétlen pillanatban néhány napra elhagyó Orbán, rögtön visszatérése után. Nem csak a jobboldali médiumok ítélték el szinte egységesen az ötletet, hanem hallani lehetett a frakción belüli ellenállás hangját is, és valószínűleg a törzsszavazók táborából is érzékelhető lehetett a visszajelzés. Ezért nem csak az a következő időszak kérdése, hogy a demonstrálók képesek-e, egyáltalán kívánják-e magukat hosszabb távon is működőképes erővé szervezni a szabaddá vált politikai baloldalon. Az is fontos, hogy mennyire erodálta Orbán tekintélyét az eset, s mennyiben járult hozzá a táboron belüli egyensúly átrendeződéséhez a két ügy együttes hatása.
Az alábbiakban egy e kérdéshez kapcsolódó részletkérdéssel szeretnék foglalkoztatni. Azt az erős állítást szeretném kifejteni és megindokolni, mely szerint a jobboldal identitásának válsága is kiütközött a két ügyben. Aa pragmatikusan sikert elérő kormányfő háttérbe szorította az érdemi szellemi munkát a párt holdudvarában, mindent a haszonkalkulációnak rendelve alá. Ebből kifolyólag a politikai irányválasztás bizonytalanná vált. De sarkosabban is fogalmazhatok:
- a vélhetően a tanácsadókra hallgató kormányfőt igencsak tévútra vezették azok a környezetében kibontakozó lázálmok, amelyek a keleti nyitás fogalmában összegeződtek.
- Továbbá: a külpolitikai irányvesztés összefüggésbe hozható a magyar jobboldal identitásának bizonytalanságaival, hogy nincs jól kimunkált önképe ennek a tábornak, s ezért nem képes megfelelő korlátokat szabni a kormányzati politika gyakorlat, politikai haszonszerzés, netalán korrupció vezérelte húzásainak. De lássuk egyenként ezt a két kérdést.
Úgy tűnik, a jobboldali táboron belül éles kritikával fogadják a támogatók Szijjártó Péter külügyminiszteri kinevezését. Ennek csak részben az az oka, hogy a jobboldal igencsak tekintélytisztelő, s a fiatal miniszter nem képes magával szemben tekintélyt ébreszteni. Nagyobb bajnak tűnik az, hogy vele társítják a támogatók azt a külpolitikai koncepciót, amelynek lényege, hogy a külpolitika helyét a külgazdaság veszi át, s hogy a nyugati partnerek helyét – legalábbis a célkitűzésekben – a (potenciális) keleti partnerek veszik át. Az amerikai nyomásgyakorlást az emberek Szijjártó fellépéséhez köthetik, s így a miniszter támogatottsága már akkor erodálódni kezdett, amikor éppen csak hivatalba lépett. Megítélésének javítását nem segítette a tömeges elbocsátások híre, a Magyar Külügyi Intézet radikális átalakítása, s az olyan indokolhatatlan lépések, mint amilyen az észtországi magyar nagykövetség bezárása.
Ám hosszú távon még fontosabb lehet, hogy a külpolitikai irányvesztés alapja a kortárs magyar jobboldali gondolkodás mélyén rejlő tisztázatlanság. Ez nyilvánult meg az emlékmű ügyben, ez a Magyar Krónika című lap, vagy a Magyar Művészeti Akadémia körül kialakult áldatlan és fel nem oldott vitákban-feszültségekben. Jelenleg a pártnak nincs kellő tekintéllyel bíró kultúr- és tudománypolitikusa. A jelek szerint Orbán és a Fidesz vezetősége mind a mai napig nem tud mit kezdeni a hazai véleményformáló értelmiséggel, abban szükségszerűen potenciális ellenséget lát. A hatalmat körülvevő értelmiség pedig lázálmokba menekül, nem a mában él, elavult vagy életidegen nézetek és végig-nem–gondolt ideológiák rabja. Csak így fordulhatott elő, hogy senki nem nyomta meg a vészjelzőt a kormányfő környezetében, hogy Putyinnal túl messzire ment, hogy Európában szinte kizárólag ellenséget látni önveszélyes politika, és hogy az amerikai viszonylat elhanyagolása több mint kockázatos, főleg akkor, amikor háború dúl a határunk túloldalán. És ennek köszönhető, hogy nem ismerték fel, milyen gyúanyag rejlik az internetadó ötletében.
Úgy tűnik, a fideszes tábor egy olyan tömegpszichózis rabja, amely mindenütt ellenségeket keres/talál, s amely nem mindig képes a józan mérlegelésre, a történelmi tanulságok érett feldolgozására, és a jelen kihívásaira sem tud elég kreatívan válaszolni. A sérelmi politizálás 19-20. századi logikáját követi ez a gondolkodásmód, a nemzeti bezárkózás mutatkozik meg benne, a „szabadságharcos” mentalitás az eleme, és a messzeségbe projektált reményeket élteti.
Ezzel magyaráznám, hogy a Fidesz vezetése nem észlelte időben az amerikai kockázatot, és hogy a szokatlan diplomáciai gesztust inkább ellenséges megnyilvánulásnak tekinti, mint megfontolandó szövetségesi figyelmeztetésnek. Ha a velünk mindig szolidáris lengyelek viszonyulásához hasonlítjuk a magyar kormány világpolitikai tájékozódását, akkor nem tudjuk megállni azt a tanulságot, hogy a történelmileg kiérlelt politikai realitásokról megfeledkező, önfejű és önveszélyes különutasság nyilvánul meg a harmadik Orbán-kormány nemzetközi orientációjában. Ady költészetének régi szimbóluma, az eltévedt lovas jut az ember eszébe. A keleti nyitás doktrínájába merevedett, a külgazdaság mentőangyalát akaratosan űző magyar külpolitika rossz úton jár.
Az internet megadóztatásának ötlete pedig a kormányzat önmagáról kiállított ítéleteként is olvasható. Egy olyan kormányt mutat e törvényjavaslat, amelyet nem érdekel a digitális jelen, és a tudástőkére épülő jövő, amely elfeledkezett a 20-as és 30-as generációról – amelynek már jó része egyébként el is hagyta az országot, s amely csak lassan látja be, hogy a kétharmados többség hamar beomlik, ha elvész a politikai rugalmasság és a helyes ítélőképesség a vezetőkből és a szellemi irányítókból – például a közmédia elitjéből.
A tanulság? Meggyőződésem szerint a Fidesznek újra kell értékelnie külpolitikai irányultságát, s kertelés nélkül vállalnia kell, hogy az ország mindennek ellenére a nyugati civilizáció része. Továbbá újra kell értékelnie a fiatalsággal, az értelmiséggel kapcsolatos politikáját, s ki kellene nyitnia a 2/3-on túli világ felé is. Ami azt is feltételezi, hogy az ország nem válhat a fideszes belső küzdelmek és a jobboldal identitásproblémája áldozatává. Egy jobboldali párt nemzeti és nyugatos, atlantista és európai, egyszerre jövőorientált és hagyománytisztelő, és nem akarja a kormányzás négy éve alatt felforgatni a világot. Legfőképpen pedig nem akarja úgy boldogítani a polgárokat, hogy azokkal nem képes (a PR célzatú nemzeti konzultáción túl) érdemi párbeszédet folytatni. A politika művészete azt tanítja, nem mindent lehet az erő nyelvén elintézni, szükség van politikai okosságra, időnként bölcsességre is.
