Forrás: polkom.blog.hu

KOMMENTÁR

Vajon milyen képet sugároz az EP-vita a magyar választók felé?

Az Európai Unió és országai is súlyos politikai és pénzügyi válságban vannak. Emlékezetes, hogy az EU nem tudta elfogadtatni alkotmányos szerződését, mivel több tagországban is zsákutcába jutott az erre vonatkozó népszavazással. A brüsszeli politikai elit központosító elképzeléseit a jelek szerint sok helyen ma sem támogatják a választópolgárok.

Ezek után jött a gazdasági, vagy inkább fiskális válság, amelynek eredményeképp az Európai Unió korábban soha nem látott útra lépett: közvetlenül is beavatkozott több ország (így Görögország és Olaszország) kormányának összeállításába és kormánypolitikájának meghatározásába. Hírek szerint létrejött az informális Frankfurt Csoport, mely kézi vezérléssel próbálja irányítani Európát. S a Merkozy-páros az emlékezetes tavaly év végi brüsszeli találkozón olyan alapvető módon kívánta átalakítani az európai intézmények működését is, ami ismét közvetlenül érint(h)ette a tagországok szuverenitását. Ám mindez nem nyugtatta meg a piacokat, hisz a hitelminősítők odáig mentek, hogy számos európai ország minősítését rontották le azóta – beleértve Franciaországot is.

Ez az a háttér, amely előtt kibontakozik a magyar kormánnyal szembeni több irányú támadás. E politikai-fiskális-és-média fellépésre, melynek szinte a teljes nyugati világ - mégpedig jórészt pártpolitikai hovatartozástól függetlenül - támogatója, az apropót az adja, hogy Orbánék az ország nyilvánvaló eladósodottsága miatt, korábbi reményeiket vesztve, és retorikájukat cáfolva, rászorulnak az EU és az IMF hitelsegítségére. Ez ad lehetőséget arra, hogy e tárgyalásokat a hitelnyújtók súlyos, és az adott megállapodáshoz nem kapcsolódó feltételekhez kössék. 

Ám a jelek szerint a politikai játszma most már ennél is többről szól. Úgy tűnik, a nyugati politika nagyágyúi szeretnék nyilvánosan megtörni, esetleg posztjáról eltávolítani Orbánt. Erre utal a Clinton levél létrejötte, és az Európai Unió vezető politikusainak (Barroso, Olli Rehn) és intézményeinek (pl. a Bizottság, a biztosok, és most az EP) fellépése. Erre utal a jogi eljárás, amelyet megindított Magyarországgal szemben az Unió. És erre utal az a párját ritkítóan széles nyugati médiakampány, amely az eseményt kíséri. S amelynek a magyar és magyar származású baloldali és SZDSZ-holdudvar értelmiség is aktív résztvevője (pl. Charles Gati, Heller Ágnes vagy Konrád György).

Most eltekintenék azoknak a belföldi előzményeknek az ismertetésétől, melyek Orbán 2/3-os parlamenti többségéhez vezettek. Elég annyit leszögeznünk, hogy a honi választók emlékezetében még nem homályosult el a Gyurcsány-korszak, amiről bőven tesz is a hazugsága miatt bukott miniszterelnök – s amiről Európának nem volt egy rossz szava sem. S mindezen előzmények után látja az EP vitáját a magyar néző a „magyar kérdésről”, ahogy a kampány helyi arca, Daniel Cohn-Bendit fogalmaz. Ebben a vitában a politikai krakélerségéről híres, feladatkörét épp csak átvett, de Magyarországról sürgősen és igen kritikusan megnyilvánuló Martin Schulz az elfogulatlan vitavezető. De a sztár nyilvánvalóan ismét a majd hat percen át beszélő Cohn-Bendit. Az a szónok, aki ismét szélsőségesen fogalmaz tartalmilag, Chávezhez és Castróhoz hasonlítva Orbánt, és előadásmódjában is, végigkiabálva szónoklatát, és a süsüség egyezményes jelével integetve a magyar miniszterelnök felé. 

 
Ezzel az offenzívával szemben Orbán nyilvánvalóan a megtámadott államférfi szerepébe „kényszerült”, aki béketűrően állja az ostromot, és teljes együttműködéséről biztosítja a Bizottság jelenlévő elnökét, Barrosot is. S a tévénézők többségében nyilvánvalóan azt az érzetet keltette ez az adás, hogy már megint minket szapulnak a gazdag európaiak, bennünk találják meg a bűnbakot, saját bajaikra. Politikai autodafé volt ez, élő közvetítésben.

Orbán Martin Schulz-cal Forrás: naplo-online.hu

Az Európai Unió akciójának percepciója a jobboldali szavazók szemében tehát nyilvánvalóan kontraproduktív. Míg a politikai kultúráról, a demokráciáról és a toleranciáról prédikálnak, az Orbánnal vitatkozó európai képviselők többsége kioktat, sérteget, indulatosan vádol, a másik felet nem hallgatja meg és kellő tényanyag ismerete nélkül vagdalkozva épp ezen értékek ellentétéről ad tanúbizonyságot. Az európai politikai kultúra szempontjából üdvözlendő a nyílt vita az EP üléstermében. Az is biztos, hogy az Orbán kormány több ponton nyilvánvalóan megsértette nemcsak a hazai és az európai jogot, de az európai politikai kultúrát is, s ezért jogos kritikák érhetik. Ám az Orbánnal szembeni támadás levezénylése éppen nem a kívánatos európai politikai kultúra megnyilvánulása: az üzenet és az üzenet megfogalmazásának módja egymásnak ellentmond, s hitelteleníti a vádaskodókat. 

Mindennek a tévéképernyőn megjelenő vizuális képe még azokat is Orbán mellé állíthatja, akik egyébként maguk is kritikusak a kormányfővel szemben. S nem csak a magyar választók reagálnak így – már lengyel és litván jobbközép kormányzati és parlamenti szimpatizáns hangok is megszólaltak, nehezményezve a régi Európa politikai támadását, mely szerintük egy posztkommunista, de e múlttal épp leszámolni próbáló, nyilvánvalóan adósságcsapdában vergődő, hibákat is elkövető kormányt támadva az ország szuverenitását veszélyezteti.